Márton-napot mind a népi kultúra, mind a keresztény kalendárium jeles napként tartotta számon. A népi kultúrában gazdasági határnapnak számított a nap,
a félszilajon, vagyis a tavasztól őszig legeltetett, télen pedig
istállóban tartott állatok beterelésének hagyományos időpontja volt
november 11-e. Ilyenkor a pásztorok – kezükben vesszővel – végigjárták
az állatok gazdáinak házait, köszöntőt mondtak, cserébe pedig
ajándékokat kaptak. A gazdasági szerepen túl népi hiedelmek is kötődtek
az ünnephez: a disznóól tetejébe ágat szúrtak, hogy megvédjék az
állatokat a pusztulástól, tavasszal pedig ugyanezzel az ággal terelték
ki a malacokat.
Az ünnep az őszi munkák (szüret, kukoricafosztás) lezárulásával induló és a Katalin-napig tartó kisfarsang idejére esett.
Országszerte lakomákat és bálokat rendeztek, ilyenkor kóstolták meg
először az újbort és vágták le a libákat, az úgynevezett mártonludakat. A
közhiedelem úgy tartotta, „aki Márton-napon libát nem eszik, egész
évben éhezni fog”. Az elfogyasztott szárnyasok csontjaiból jósoltak, a
fehér és hosszú csont havas telet, míg a barna és rövid csont enyhe
telet jelentett.
A
középkorban Márton napja az egyik legnépszerűbb ünnep volt, a
népszokások egészen a 20. század közepéig éltek, napjainkban pedig a
Márton-napi libafogyasztás éli reneszánszát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése