Hajdú Sára verse

..... sóhaj ....
Mama !
Emlékszel milyen volt
együtt a Karácsony,...
Festett üveggömbök
táncoltak az üde zöld fa ágon.
Mézeskalács illata
járta át a szobát,
Mama !
Emlékszel, hányszor
éltük át a csodát?

Emlékszel?
Mikor a Jézuskának
írtam levelet,
Úgy izgultam hogy a betűk
gyöngyből legyenek.
A lap aljára rajzoltam
egy pálcika családot,
S te álmomból varázsoltál,
boldog valóságot.
Emlékszel?
Mikor szép ruhába
vittél a Templomba,
Ott feküdt a kisded
a hófehér jászolba.
S én áhítattal hallgattam,
az Áldott Imádságot,
Mama !
Én akkor átöleltem
az egész világot!
Csillagszóróval írtam
az égre üzenetet,
Gyermekszívem így mondott,
mindenért köszönetet.
S mikor megérkezett az ajándék,
csengőszó jelezte,
Valami furcsa fátyol borult,
gyönyörű szemedre.
Mama !
Te tudtad, hogy egyszer
eljön a Karácsony,
Mikor nem táncol az üveggömb
már az üde zöld faágon.
S a mézeskalács illata
sem járja át a szobát,
Mama !
Nélküled már többé
nem élem át a csodát!
Egy gyertya lángja előtt
fogok térdre rogyni,
Hiába is ígértem,
nem tudok nem zokogni.
Most betűk helyett a könnyeim
válnak gyöngyökké,
Mama ! Szeretlek !
Most és Mindörökké !
Legyen szép az ünneped,
az Angyalok között,
Tudom hogy a Lelked
hozzájuk költözött.
Találkozunk egyszer,
s újra valóra válik az álom,
Boldog lesz ismét, együtt,
a Karácsony !

Karácsonyi üdvözlet

Szép karácsonyt,
Sok kalácsot,
Melegséget szívből,
Kis Jézuska angyalokat
Küldjön le az égből.
Szeretet, békesség
Legyen veletek,
Kívánunk mi nektek
Boldog ünnepeket!

November

November

Sötétek a délutánok
kopár minden fa
sétálgatni nem kívánok
jól esik a gyümölcstea

Hosszúak a téli esték
párnák közé bújva
olvasgatom Ady versét
kályha hőjét ontja

Halottak napjára

Halottak napja 

Suhannak az árnyak a fák alatt
Levelek zizzennek, szélnek illata.
A téren az ősz lassan áthalad,
S a temetőt meglátogatja.
Gyászolók gyertyái haloványan égnek,
Az ősz tovasiet, helyet adva a télnek.
Halottak napja, tele s tele krizantémmal,
Látom, ahogy a hó belepi a sírhalmokat.

Turmezei Erzsébet verse

Megint haza indulok nemsokára
Nagy, néma csend borul a kis szobára....
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.
Nincs már ott, aki eddig haza várt.

Békülten kimondom:Elköltözött.
Nem lakik többé az élők között.
Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!
Szorongva leste, mikor érkezem.
S egyszer csak elébe léptem,
Hogy felragyogott az a kedves kék szem!
Pedig szolgálatom hívó szavára
Én olyan gyakran hagytam őt magára,
És neki úgy fájt minden búcsúvétel:
Körül tipegett anyai féltéssel...
Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért...csendesen ült mellettem
s bele sűrítve szóba annyit mondott!
Azután...egyszer ő is útra kelt.
Végső tekintetével átölelt,
És indult...hangtalanul, csendesen.
Elment! Elment! Hiába keresem.
Ő utazott el!-ismételgetem:
Tudta, hogy örök hajlék hívja fenn
És most, előre ment és haza vár,
Csak egy kevés idő van hátra már,
S ha véget érnek próbák,földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott, ahol többé nem kell búcsút venni-
Kicsiny szobánk most csendesen fogad,
De csendje is tud drága titkokat...
Hogy várt mindeddig....
hogyne várna rám:
(Turmezei Erzsébet verse)

Őszi levél

Napsugár

Napsugár

A napsugár reggel rebbenti pilláit,

Nyitott szemmel dönti felénk sugarait.

Fényét küldi  ránk, ontja  felénk,

Simogatja arcunkat, és miért ne tenné

Nyomában kikelnek a földben a magok,

Termeli a lovaknak az ízletes zabot.

Felszívja a tengerekből a vízcseppeket,

Így kergeti felénk az áztató  fellegeket.

                  Lekerül miatta a nehéz nagykabát,

Kiteszi a házból az öreg vaskályhát.,

Amikor végre csendesen lenyugszik,

Velünk, szeretetben  békésen aluszik.

Csillagok

Csillagok

Amikor a csillagszemű leány,

s a csillagszemű legény egymásra néz,

csillag születik az éjszaka egén.

Csillag világít , mutatja az utat,

mit a leány , s a legény kutat.

Mennek ők az úton,fogják egymás kezét,

csillagot látnak, ha nézik egymás szemét.

Csillag a csillaggal jól megvannak,

ők az út végén egymásra találnak.

Csillag fogja csillagnak a kezét,

s csak bámulják a mindenség csillagos egét.

József Attila születésnapjára emlékezünk

https://www.youtube.com/watch?v=CmqMEXSoyIo

Ibolyát küldtél

Ibolyát küldtél

Ibolyát küldtél

Tavaszt idézőt

Erdőben teremtél

Szívet melengetőn

Bársonya simogat

Illata elcsábít

Ezt nekem küldted

S csak ez számít

200 éve született Arany János, rá emlékezünk

Arany János: A VÍGASZTALÓ

A VIGASZTALÓ

Arany János

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.

Végtelen szerelem

Végtelen szerelem

                                                                      /a török film apropóján/

Nihan és Kemal

Elmegyünk mi egymás mellett.

Tudod jól, hogy én szeretlek.

Megremeg a szívünk , s ajkaink.

Egy irányba mennek útjaink.

Merre visz a mi utunk,

Hogyha innen kijutunk .

Elmegyünk mi innen végre,

Vár reánk a világ vége.

Ott leszünk mi boldogok,

Átölel a két karom,

Hogyha egyszer kijutunk,

És egyesül a mi utunk.

Hatvanöt lettem

Mesél a hűvös, bús őszi szél,
zenél a tetőn a piros cserép.
Esőcsepp zongorázik rajta,
szemeimet az álom le-lecsukogatja.
Fákról hull a temérdek sárguló falevél,
jelzi, jön a hideg, a hosszú tél.
Ismét eltűnt egy végtelennek tűnő év.
Fogynak a napok, fogynak a hónapok,
és én máris hatvanöt vagyok?
Igen, vitathatatlan.
Számomra szomorú lesz ez a nap.
Vagy örülnöm kellene,
mert régen elmúlt életem fele?
Ki annak a tudója, hátra mennyi van még?
Bár meghaltam többször is már rég,
mégis örülnöm kell, mert élni jó,
mert esik az eső, s a tél elmúlt,
nem hull idén már több hó.
De jön a tavasz, a ravasz,
és én még mindig élek. Éljen! Éljen!
A tavaszi szél a kertek alatt zörög,
és zongorázik az eső a tetőn,
hát az én szememet ez nyitogatja.
A kikelet ezerszínű szirmait mutogatja.
Érzem a Napnak langyos sugarait,
melegíti a föld göröngyös hantjait.
Hatvanöt lettem,
ebbe bele is törődtem,
engem az Isten éltessen.
Mondom magamnak:
Ági, ezt mindenképp fogadd el.
Az élet olykor szép, olykor gyötrelem,
de élni jó, élni kell, élni muszáj,
ha néha tested is, lelked is fáj.
A szép dolgok azért szépek, mert szépek,
a rossz dolgok azért kellenek,
hogy a jót megbecsüljed.
Engem az Isten még sokáig éltessen!

2017

TÉL

Tél

Hangtalanul némán,

Hótól roskadó faág.

Hóangyal , hóember,

Oly kedves a szíveknek.

Reccsen, nyikorog, nyikkan,

Jégtábla torlódik a folyóban.

Jéggé dermedt tavak,

A szél torlaszolja a havat.

Műanyag hólapát,

Befagyott pocsolyák.

Csúszkáló hókutyák,

Karistoló korcsolyák.

Kötött sapkák,

Sétáló hócsizmák.

Ablakokon jégvirág,

Bent meleg tea vár.

2017.jan.21

Végtelen szerelem /Kemal és Nihan/

Végtelen szerelem
/a török film apropóján/
Nihan és Kemal
Elmegyünk mi egymás mellett....
Tudod jól, hogy én szeretlek.
Megremeg a szívünk , s ajkaink.
Egy irányba mennek útjaink.

Merre visz a mi utunk,
Hogyha innen kijutunk .
Elmegyünk mi innen végre,
Vár reánk a világ vége.
Ott leszünk mi boldogok,
Átölel a két karom,
Hogyha egyszer kijutunk
És egyesül a mi utunk.

Bakacsi Béla olasz dala

Petőfi Sándortól A puszta télen

A PUSZTA, TÉLEN Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január.)

---