Csengettyű

Csengettyű

Csengettyű, csengettyű,csengettyű vagyok,

Csengetek akkor is, ha nem is akarok.

Fut a szán, fut a szán, havas tájakon,

Télapó hozzád száll, hamar meglátod.

Csengetek, csengetek, és ti várjatok,

Télapó hintóján én csengetni fogok.

Csizmádat, cipődet tedd ki s várjatok,

Azután szép lassan tárd  ki  ablakod.

Meglátod, meglátod mindjárt ott vagyok.

Csengettyű, csengettyű ,csengettyű vagyok.

Szeretnék egyszer fenyőfa lenni....

                       Szeretnék egyszer fenyőfa lenni…

Szeretnék egyszer fenyőfa lenni,

Fenyőerdő közepén szépen megvénülni.

Szeretném egyszer karácsony ünnepén

Fenyődíszek lennének a fejem tetején.

Ágaimon díszes mézeskalács lógna.

Legfelül egy csillogó csillag ragyogna

A jó meleg szobában kandalló tüzénél

A gyerekek ágaimra a díszeket felfűznék.

Amíg a nagymama kakaós kalácsát élveznék.

Közben fenyő önmagam friss illatát éreznék.

Én, immár búcsút intettem az erdőnek.

Odakinn a társaim a hóesésben vergődnek.

A meleg szobában teljesült kívánságom,

Attól félek, hogy egyszer csak megbánom.

A karácsony ünnepe szépet ígért nekem,

És most törhetem rajta a tüskés fejem.

Jóleső ez a meleg, de nem ily sokáig,

Mert tüskéim hullanak, már elér bokáig.

Visszamennék közéjük, de már nem lehet.

Így tettemmel csak a szemétdombot növelem.

ŐSZ

Ősz

Hirtelen nyirkos hideg, borzasztó szél tört kertembe.

Megadják magukat a falevelek a kegyetlen időnek.

Még tegnap szép napos volt a szeptember.

Most utálatos oldalát mutatja az október.

Behúzódom a házamba, tüzet rakok a kályhámba.

A jó melegből nézem kint mi van a szabadban.

A levelek sárgállanak, bár tegnap zöldek voltak.

És úgy dideregnek, hogy felkelnek a holtak.

Miért nem szeretem? Miért nem jó ez az évszak?

Hát gyümölcse itt lapul, tele a kosár mindenféle jóval!

Dió, alma, gesztenye, körte, naspolya és a szőlő,

Így várjuk a telet, amikor a hegyek felől végre eljő.

A hosszú, jeges, fehér és rideg tél után, várva,

Jöhet a tavasz, ha a Föld a Napot körbejárta.

Ebben bízva, és a kandalló mellé behúzódva,

Szólítjuk a tavaszt sorsunkban megnyugodva.

Mert amikor a Nap süt melegen újra,

Biztosan visszajön házunkra a gólya.

Szívem még mindig nagyon fáj

Szívem még mindig nagyon fáj                                 

Fáknak sötétzöld lombja

Átmegy száraz, barna avarba.

Kopaszodik a hegyen a táj,

Szívem még mindig nagyon fáj.

Nyár volt , reményekkel teli,

De most a tájat metsző szél szeli.

Úgy hasít szívembe az érzés,

Mi lett velünk , ez itt a kérdés.

Hull a sok falevél, hull a hó,

Veled lenni volna újra jó.

Fogni a kezed, érezni illatod,

S  többé tőlem már el nem utazol.

Mire eljő a kikelet, s virul a rét,

Bennem a kétely többé már nem él.

Boldogságunk öröklét e Földön,

Legyen így , kívánságom feléd küldöm.

Egyedül, esőben járom a bús erdőket,

Szerelmem irántad soha nem múlik el.

Szöknek a kanalak

Szöknek a kanalak

Gondol egyet a kiskanál,

Úgy döntött, hogy világot lát.

Megy vele a nagykanál,

Majd ő bajban kiabál.

A villa is igyekezik,

És ha kell védekezik.

Felkiált a fakanál,

Én is megyek várj reám!

Elindulnak ,de nem csendben,

Csörömpölnek , ijesztgetnek.

Észreveszi a  ház asszonya ,

Kiált egyet : hova-hova ?

Ijedtükben összedőltek,

S a fiókba visszaültek.

FÜRDIK A HOLDVILÁG AZ ÉG TENGERÉBEN... Fürdik a holdvilág az ég tengerében, Méláz a haramja erdő közepében: Sűrű a füvön az éj harmatozása, De sűrűbb két szeme könnyének hullása. Baltája nyelére támaszkodva mondja: "Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra! Édesanyám, mindig javamat akartad; Édesanyám, mért nem fogadtam szavadat? Elhagytam házadat, földönfutó lettem, Rablók, fosztogatók közé keveredtem; Most is köztük élek magam szégyenére, Ártatlan útasok nagy veszedelmére. Elmennék én haza, itt hagynám ezeket, Örömest itt hagynám, de most már nem lehet: Édesanyám meghalt... kis házunk azóta Régen összeroskadt... s áll az akasztófa." Pest, 1844. április

Messzelátó dió

Messzelátó dió

Házunk előtt áll az öreg diófa. Óriási koronája felér a háztetőig. Ősz van, épp, hogy felszedtük a termést. Az idén igen sok mutatkozott, szép

nagy példányok.

Hosszú karóval ütögettük szegényt , hogy az utolsó szemig lepottyanjanak a diók.

Úgy is volt, vagyis csak azt hittük. Körbejártam, fürkésztem szemeimmel , hogy lássam rejtenek –e még a sárguló falevelek akár egy diót is.

Egyszer aztán észrevettem, hogy a legeslegtetején egy darab igen huncutul rám vigyorog ,mint aki azt mondja: na mi van?Üss le , ha tudsz!

A mindenit - gondoltam-, neked aztán csudajó dolgod van odafenn!

Ellátsz akármeddig, hét határon túlra is!!

Jó a kilátás. Ellát ez, a fa csúcsán ülő ,rám mosolygó,huncut dió a  hegyekig .Látja az Alpok csúcsán a havat,látja az Alföld szántóföldjeit,

ahogyan szépen sorolnak az eke vaskarmai. Látja a fák tetején fészkelő madarakat, a házak füstölgő kéményeit

Dió,dió, neked de jó! - gondoltam

Nem is igyekeztem, hogy leverjem az ágról. El sem érem, és csak kinevet engem.

Ezért inkább próbáltam lecsalogatni.

- Gyere dióm, leszel a karácsonyfán aranyozott díszem!!

- Leszel a sütiben a töltelék!

- Leszel madárkáknak eledel a télen!

- Gyere,gyere ide a kosaramba!

De csak nem jött, s én megint hallottam a kacagását.  Szeretnéd , ha lejönnék?- kérdését felém szegezve.

- Ne maradj ott egyedül!- kiáltottam felé

Jön a hideg tél, jön az eső, jön a hó.

- Nem megyek! - válaszolt.

- Ne is hívj!

- Szép a napfelkelte, szebb a naplemente - mondogatta a magáét.

- Ezt innen mind látom. Látom a felhőket, a vándormadarakat, Mindent, mindent. Látom az autópályán száguldó kocsikat.

- Kis dióm, csodás dióm, ugorj ide a kosaramba a többi társad közé!

Beviszlek a jó meleg szobába - , de hiába kérleltem nem jött.

Egész télen nem jött. Nem pottyant le . Ám , amikor meglátott csak kacagott, mosolygott felém.

Tavasszal,  a nagy fa koronája virágba borult és jöttek az új fiatal diók, még akkor is ott ült a helyén, a fa hegyén, a legtetején.