Hatvanöt lettem
Mesél a hűvös, bús őszi szél,
zenél a tetőn a piros cserép.
Esőcsepp zongorázik rajta,
szemeimet az álom le-lecsukogatja.
Fákról hull a temérdek sárguló falevél,
jelzi, jön a hideg, a hosszú tél.
Ismét eltűnt egy végtelennek tűnő év.
Fogynak a napok, fogynak a hónapok,
és én máris hatvanöt vagyok?
Igen, vitathatatlan.
Számomra szomorú lesz ez a nap.
Vagy örülnöm kellene,
mert régen elmúlt életem fele?
Ki annak a tudója, hátra mennyi van még?
Bár meghaltam többször is már rég,
mégis örülnöm kell, mert élni jó,
mert esik az eső, s a tél elmúlt,
nem hull idén már több hó.
De jön a tavasz, a ravasz,
és én még mindig élek. Éljen! Éljen!
A tavaszi szél a kertek alatt zörög,
és zongorázik az eső a tetőn,
hát az én szememet ez nyitogatja.
A kikelet ezerszínű szirmait mutogatja.
Érzem a Napnak langyos sugarait,
melegíti a föld göröngyös hantjait.
Hatvanöt lettem,
ebbe bele is törődtem,
engem az Isten éltessen.
Mondom magamnak:
Ági, ezt mindenképp fogadd el.
Az élet olykor szép, olykor gyötrelem,
de élni jó, élni kell, élni muszáj,
ha néha tested is, lelked is fáj.
A szép dolgok azért szépek, mert szépek,
a rossz dolgok azért kellenek,
hogy a jót megbecsüljed.
Engem az Isten még sokáig éltessen!
