Petőfi Sándor: A tavaszhoz

Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?

Jöszte, jöszte, várnak régi
Jóbarátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.

Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;

Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.

Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.

Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;

Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt,
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!

Waldinger Ágnes : mit ér?

Mit ér?

Mit ér az én szomorú életem,
ha te nem vagy már énvelem.
Mit ér a szoba melege,
ha nem foghatom a te kezedet.
Mit ér a szép tavaszi virág,
ha másé az egész világ.
Mit ér a fának őszi levele,
ha nem sétálhatok teveled.
Mit ér a földnek nedves illata,
ha savanyú a gyümölcsök zamata.
Mit ér a búzamezők kék virága,
ha nem bámulható a felhők vándorlása.
Mit ér, ha a hegyek vissza nem integetnek,
mit ér, ha szőke hajad már nem fésülhetem.
Mit ér, ha a szemed fényét nem láthatom,
mit ér, ha a kezed többé nem foghatom.
Mit ér, ha a rózsa nekem nem illatoz,
mit ér, ha a versem nem rólad szól.
Mit ér, ha többé nem nyílik a pipitér,
mit ér, ha a rossz emlékünk visszatér.
Mit ér az ágynak jó melege,
ha nem foghatom a te kezedet.
Mit ér az én szomorú, bánatos életem,
ha te nem vagy már többé énvelem.
Mit ér? Mit ér?