TÉL

Tél

Hangtalanul némán,

Hótól roskadó faág.

Hóangyal , hóember,

Oly kedves a szíveknek.

Reccsen, nyikorog, nyikkan,

Jégtábla torlódik a folyóban.

Jéggé dermedt tavak,

A szél torlaszolja a havat.

Műanyag hólapát,

Befagyott pocsolyák.

Csúszkáló hókutyák,

Karistoló korcsolyák.

Kötött sapkák,

Sétáló hócsizmák.

Ablakokon jégvirág,

Bent meleg tea vár.

2017.jan.21

Végtelen szerelem /Kemal és Nihan/

Végtelen szerelem
/a török film apropóján/
Nihan és Kemal
Elmegyünk mi egymás mellett....
Tudod jól, hogy én szeretlek.
Megremeg a szívünk , s ajkaink.
Egy irányba mennek útjaink.

Merre visz a mi utunk,
Hogyha innen kijutunk .
Elmegyünk mi innen végre,
Vár reánk a világ vége.
Ott leszünk mi boldogok,
Átölel a két karom,
Hogyha egyszer kijutunk
És egyesül a mi utunk.

Bakacsi Béla olasz dala

Petőfi Sándortól A puszta télen

A PUSZTA, TÉLEN Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január.)

---