Vágányok, váltók és egy szál gitár
A legendás Illés együttes basszusgitárosáról kevesen tudják, hogy megszállott vasútmodellező. Zenekari tagsága és az első sínpár éppen egyidősek. Az Illés legendává érett, a terepasztal birodalommá épült mára. Szörényi Szabolcs mesél kezdetekről, vágyódásról és Illés Lajosról.
Arccal a vasút felé
Idős fejjel visszagondolva már gyanítom, hogy mi fogott meg, amikor vasárnap felmentünk anyámmal és testvéremmel, Leventével a Ferdinánd hídra nézelődni. Ez egy külön szertartás volt mise után, a vasárnapi ebéd előtt. Annyira szerettük, hogy képesek voltunk egész héten jól viselkedni, csak hogy anyánknak ne lehessen hivatkozási alapja a mindössze tizenöt-húsz perces kitérő elhagyására. A Visegrádi utcában laktunk, a Szent Margit templomba jártunk, így anyánknak sem esett nehezére a kis séta és az ácsorgás a hídon, ahonnan minden fontos dolgot meg lehetett figyelni, ami csak a Nyugati pályaudvaron történt. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, de lenyűgözött a vasút bonyolult, mégis logikusan és pontosan megszervezett rendszere.
A történethez tudni kell, hogy közúti közlekedés az ötvenes évek elején nem volt. Ha motorberregést hallottunk a Visegrádi utcában, Leventével hanyatt-homlok rohantunk az ablakhoz, hogy „jön egy autó”. Ez az időszak volt nálunk a vasút virágkora. Ha utazásról vagy szállításról volt szó, csak a vasút jöhetett szóba. Óriási nyüzsgés, hatalmas forgalom volt vasárnap délelőtt is a Nyugati pályaudvaron. Folyamatosan húztak ki a szerelvények, és álltak vissza egy másik vágányra, hogy utasokkal tömve aztán elinduljanak Cegléd, Szeged felé. Pöfögtek, sípoltak, füstöltek a gőzmozdonyok, némelyiket már megismertem, a 424-es és a 328-as, a „hegyes-púpos” voltak a kedvenceim. Azért hívtuk hegyes-púposnak, mert hegyes volt a füstszekrényajtó rajta. Sokáig nem értettem, hogy miért van rengeteg vasúti kocsi félreállítva. Sajnáltam őket, hogy nem kellenek senkinek. Később tudtam csak meg, hogy ezek a kocsik tároló vágányon állnak, és ha szükséges, szerelvényekhez kapcsolják őket. Szerencsére a Ferdinánd hídhoz közel dolgozott egy daru is, amely a tehervonatokról rámolta le a „Háztól házig”
szolgálat kék konténereit – vagy a raktárba (azóta ezeket a raktárépületeket lebontották), vagy mindjárt a teherautókra. A Nyugati pályaudvar mozgalmas és izgalmas életét örökítette meg az Egy pikoló világos című film egyik jelenete, már csak emiatt is érdemes megnézni ezt az ötvenes évek elején készült mozit. Ebben az időben a váltókat még kézzel állították (vajon tudja-e még ma valaki, mi az a súlykörte?), és nem fény-, hanem alakjelzők, azaz szemaforok működtek a mozdonyvezetők tájékoztatására.
Szerző: Horváth Gábor Miklós
Lapszám: 2007. március
Olyan szép, hogy igaz
A játékboltok kirakataiban is a kisvasút, vagy ahogy akkor mondták, a villanyvonat kötötte le leginkább a figyelmemet. Általában egy hatvan-nyolcvan centiméter átmérőjű kört alkotó sínpáron futottak. Némelyik viszont fák és állomásépületek között, sőt alagutakban közlekedett. Azt hittem, hogy nem látok jól. Ilyen nem létezik, hogy a kismozdony meg a kiskocsik maguktól mennek! Természetesen írtunk a Mikulás bácsinak és a Jézuskának is, hogy közös erővel szerezzenek be nekünk karácsonyra egy villanyvonatot, de a levelek valószínűleg nem érkeztek meg a címzettekhez. Húsz év telt el, és a Budapesti Műszaki Egyetem Kinizsi utcai épületében modellvasút kiállítás nyílt. Rengeteg terepasztal, különböző vitrinekben a legkülönbözőbb mozdonyok, kocsik, akkori szemmel megítélve szuper tereptárgyak, épületek, alagút, viadukt, szóval nem győztem bámulni a sok csodát. A vezérlőpultnál emberek kapcsolgattak, sorompók záródtak, nyitódtak, kisautók, emberkék jöttek-mentek, gyönyörű volt. Egy felsőpályás viadukt kicsinyített mását láttam talán Türingiából. Komótosan ment a vonat egyik hegyről a másikra, ahogy a valóságban. A viadukt kétharmada mínium színű volt, a többi része rezedazöld, merthogy egy apró melós lógott rajta: éppen akkor festette… Ez nekem már több volt a soknál. Akkor fertőződtem meg ezzel a modellvasút betegséggel, gyógyíthatatlanul.
Modellvasút-mánia
Az első készletemet abból a pénzből vettem az Úttörő Áruházban, amit az Illés együttessel kerestem a nógrádverőcei ifjúsági táborban 1965 nyarán. Ötven forintot kaptunk fejenként minden este, amiért játszottunk vagy három-négy órát. Azokban a hónapokban csiszolódott össze a zenekar, akkor született meg az első négy saját dalunk, és akkor szereltem össze az első vasúti pályámat a Visegrádi utcai lakásunkban. Szerkocsis gőzmozdony, paklikocsi, személykocsik, sínek, váltók, jelzők, trafó. Azt terveztem, hogy ha felépül végre a házam, terepasztalom lesz. Úgy harminc évig, merthogy ennyit vártam a házam felépülésére, csak papíron és a fejemben nőtt, gazdagodott a terepasztaltervem. A terveim miatt már a házat is az átlagosnál nagyobbra kellett építeni. Amikor elkezdődhetett a munka, rájöttem, hogy elszúrtam, új tervet kell csinálnom. Az új elképzelésem szerint minden szerelvény mozgását számítógép hangolja össze, minden helyváltoztatásnak konkrét célja van, és természetesen minden pontosan ugyanúgy működik, mint a valóságban. Ma már borzasztó finom a modellvasút-technika, lépést kellett tartanom a legújabb kihívásokkal.
A terepasztalom első blokkja – mi is lehetne más? – a Nyugati pályaudvar. A fejállomástól a vontatási telepig. A Körfűtőház a háború előtti állapotot tükrözi, mert sajnos a valóságban bombatalálat érte. A Nyugati pályaudvar egészen a Róbert Károly körútig méretarányosan pontosan úgy néz ki a terepasztalomon, mint a rendszerváltásig a valóságban. Akkor kezdődtek csak a nagy átalakítási munkálatok a környéken. A csarnok, a fogadóépületek nálam éppen olyanok, mint amikor a Ferdinánd hídról néztem annak idején őket. A terepasztal tervezett két másik blokkja az innsbrucki pályaudvar, és egy alagutas, viaduktos, fordulóalagutas közlekedési csomópont Svájcban. Hogy a tervem maradéktalanul megvalósulhasson, másfél kilométernyi váltó- és vágányrendszert kellett vásárolnom egy olasz cégtől. Egy évig vártam a megrendelésemre, akkor is rohangálnom kellett érte Ferihegyre, a csepeli szabad-kikötőbe, a 72-es postára, de minden rendben megérkezett. Egyéb elfoglaltságaimtól függően hosszabb-rövidebb megszakításokkal tizenhárom éve dolgozom barátaimmal a projekten. Még sokáig élek, mert be kell fejeznem, amit elkezdtem.
Illés és Pásztory
Illés Lajos halálával pont került az Illés együttes történetére. A zenekar volt az élete. Neki a mániája is a zenekar volt. Pásztory Zoli halála után kimondatlanul ugyan, de mindannyiunk számára nyilvánvalóan befejeződött az Illés együttes históriája. Teljes, kerek a történet.
A kezdetek? Egy szimpatikus, barátságos, kedves fiú, Lajos, a Bercsényi klubban, ahol játszott a zenekarával, meghívott sörözni. Akkor szoktam rá a sörözésre. „Gyere, mester – így mondta mindig – igyunk egy sört!” Később az öcsémmel én is beszálltam nem¬csak a sörözésbe, hanem a zenekarába is. Huszonegy éves voltam, valamikor 1964 őszén lehetett. Csakhamar megszületett az elég tisztességes hírnevet szerzett ötösfogat. Bródy még arra is vigyázott, hogy a vasutat se felejtsem el a koncertezések közepette: számtalan dalt írt a vasútról Koncz Zsuzsának, az Illésnek, sőt nekem, az első és egyben az utolsó szólólemezemre is. Szép emlékeket őrzök Lajosról, a jó hangulatú próbáktól egészen az utolsó fellépésig.
Mégis, szerintem a legjellemzőbb történet Zolival és Lajossal Siófokon esett meg vagy negyven évvel ezelőtt, egy kiadós koncert után. Már csak ők ketten maradtak talpon a csapatból, és betértek egy kellemes kerthelyiségbe. Akkoriban szoktak át a kisfröccsre. „Huszonnégy kisfröccsöt kérünk” - mondták a pincérnek. A vendéglátóipari egység jeles dolgozója visszakérdezett: „Miért éppen huszonnégyet?” A válasz nem sokáig váratott magára: „Mert ketten vagyunk.”
Szerző: Horváth Gábor Miklós
Lapszám: 2007. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése