Írásom

A plafont bámulom ..

Hanyatt fekve  a plafont bámulom, számolgatom a gerendákat, s közben arra gondolok :

Úristen! Mennyit dolgoztam, dolgoztunk  a  férjemmel  ezen a házon !

Nemcsak ezen, hanem az összes többin, és még másokén is, meg ezer más dolgon.

     Hihetetlen , hogy mennyi mindent  megtesz az ember, amit aztán  a sírba nem visz el,

sőt  akinek hátrahagyja az sem , és  akinek az hagyja az sem. Ez a végtelenségig így megy.

És ! az még csak hagyján , hogy senki sehová nem visz semmit, de jobb esetben megmarad

az örökkévalóságnak – de általában nem -, mert ez nem egy bazilika vagy egy piramis .

Igen ! Piramis . Az igen ! Több ezer évig eláll. Nem úgy , mint a mi házunk.

Csak hajtasz , dolgozol, mint az állat – szokás mondani -,szorgalmas vagy, mint egy hangya,

családszerető , mint a majom, és sorolhatnám az állati hasonlatokat .

     Gyerekkoromban azért  dolgoztam  sokat , mert az apám bármit csinált a házon , házkörül,

mindenben részt kellett venni .  Legyen az szőlő, disznóölés, csirke , nyúl, bármilyen háziállat. Az  egyiket etesd meg , a másiknak szedjél füvet, a kacsáknak  szedjél líciumot,

menj a szőlőbe a mamával.

Ez így ment. Adogasd a téglát, vidd a maltert, add fel a palát. Menj a boltba , menj le a másik mamához, mert az egyedül él. Aludj ott nála .Özvegy.

       Miközben  nézegetem a gerendás mennyezetet, számolgatom a csomókat  a fában ezek mind-mind eszembe jutnak, mert fáradt vagyok. Igen ! Fáradt. Ma is fáradt vagyok 58 évesen

dolgoztam a telken, mert addig hajtottunk egész életünkben , hogy egy közös telek másik felét mostanra sikerült megvenni. Ezt sem igazán saját erőből ! Á , nem .

Szülői segítséggel.Igen.58 évesen szülői segítség.

Én segítem a gyerekeimet, engem segítenek a szüleink, stb .Ez így megy  !

        Valamikor úgy képzeltük , hogy a gyerekeinket fogjuk segíteni, ha kell. És fogjuk tudni !

Nem pedig minket segít a nyolcvan valahány éves anyám. Abból az  úgynevezett kisnyugdíjból. Na mindegy nem is ez  a lényeg.

         Azon töprengek, minek dolgozunk állandóan . Valamit mindig kitalálunk. Most ezt építünk, most azt bontunk, most így fessük le , most úgy mázoljuk.

Miért ? Ahelyett , hogy utaztunk volna, vagy öltözködtünk volna, és volna és volna….

Érdekes ,igazán soha nem akartam úgy világot  látni, ahogy mások. Talán hiba volt ?

Repülőre nem ülök .Idegenben félek, még Pesten is egy frászban voltam, amikor  ott dolgoztam egy évig.

Bele is betegedtem. Vagy csak épp akkor lettem beteg  ? Ki tudja ? Azt mondják a stressz .

Mindenesetre kijutott. Végül azon is túljutottam.

Talán köszönhetem annak, hogy a legnagyobb baj közepette is csak tervezgettem.

          Ahogy most a plafont bámulva  - gondolom  - holnap akkor , hogy csináljam ?

Mi legyen , hogy legyen ?

Mikor az orvos közölte, hogy rosszindulatú daganat van a vastagbélben  - mondom  magamban - , nekem még sok dolgom van. A gyerekeket is ki kellene  nősíteni, a nyaralót befejezni, anyámat sem hagyhatom itt, a férjemről nem is beszélve.

Lehet, hogy ennek is köszönhetem , hogy még élek ?

          Számolom a gerendákat  -  mi van még hátra ?

Most fog megszületni a második unokám. Remélem lány lesz !  Jaj ! Még ültetni szeretnék

pár fát .Tujákat. Szebbé tenni a telket  . Hintát is kell a kicsiknek készíteni , az udvarban

egy jó helyet kijelölni.

Mindkét fiamnak van háza. Kertes.

Kicsik voltak, amikor ezt a falusi öreg házat megvettük , és azóta  is csak dolgozunk rajta.

A fiaim házán is csak dolgozunk , de már egyre kevesebbet , mert maguk szeretnék  csinálni.

Itt a telken a kicsikkel pihennek inkább. Igyekszem nem dolgoztatni őket , ezért magunk az apával  kettesben.

Mennyit dolgoztunk már ! Érdemes volt ? Ki tudja ?

Maradandót kell alkotni .De nem emleget senki , ha látják  a megmaradó munkádat.

Első dolguk lesz, hogy eladják ?

Lehet.

Ők is olyan szorgalmasak , mint mi . Mondtam is nekik, hogy vegyenek vissza , mert nekik is rámegy az egészségük, mint nekünk. Addig úgysem hiszik el, amíg meg nem tapasztalják.

          Ahány csomó van a fában , annyi évet dolgoztunk , mint az állat. Élvezhetnénk, élvezzük is a munkánk eredményét, de vajon meddig.

Másodszor is beteg lettem. Azt is végig csináltam .Többször voltam halálközelben.

De mindig csak tervezgettem. És ez előre vitt !

Tervek most is vannak , de már rég nem úgy megy , mint azelőtt. Csinálgatjuk öregesen, fájósan, de jó szívvel mert a gyerekeinknek csináljuk. Legalábbis mindig azt mondjuk. Ők

viszont nem érnek rá élvezni a szép telket, a szép környezetet, a jó levegőt, a szép lakást,

Amit huszonegynéhány  éve alakítgatunk.

              Csak nézem a gerendákat és arra gondolok mi lesz a sorsa , ha meghalok .

Láttam mostanában több esetben , hogy elhalt idős emberek holmijait  válogatás nélkül  lom-

talanításkor hogy dobálták az utcára , majd került a szemétbe.

-         Hát így végzik a mi dolgaink is ?

-         Igen.- hangzik a válasz.

Ezért érdemes ?

Mégis úgy érzem , hogy nem szabadna ezzel foglalkozni.

Szépen ügyesen kell az időnkkel és a munkánkkal, szórakozással sáfárkodni.

Kérdezem magamtól : ha még egy életem lenne , ezzel a tapasztalattal ugyanígy élnék, vagy másképp ?

Nem tudom.

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.

Elmélkedés ide, vagy oda , végiggondolhatod az életed, mit tettél jól, mit tennél másként.

Egy biztos , holnap reggel felkelek, kezdem elölről, vagy folytatom? Amíg az erőm és időm engedi.

A plafont is csak addig bámulom, amíg a szemem le nem hunyom.

  

  Írta: Waldinger Ágnes

2010.