HOGY JULIÁRA TALÁLA,
ÍGY KÖSZÖNE NEKI Ez világ sem kell már nekem
nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem
egészséggel, édes lelkem. Én bús szívem vidámsága,
lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
veled Isten áldomása. Én drágalátos palotám,
jó illatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám,
élj sokáig, szép Juliám! Feltámada napom fénye,
szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
élj, élj, életem reménye! Szerelmedben meggyúlt szívem
csak tégedet óhajt, lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
idvez légy, én fejedelmem! Juliámra hogy találék,
örömemben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
kin ő csak elmosolyodék.
Ó NAGY KEREK KÉK ÉG Ó nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal ujult
jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gállyákat viselő
nagy tenger morotvája! Mi haszon énnekem hegyeken, völgyeken
bujdosva nyavalyognom,
Szörnyü havasokon fene párduc módon
kietlenben bolyongnom,
Tövis közt bokorban, sok essőben, hóban
holtig csak nyomorognom? Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
mi haszon, hogy bejárom?
Emberek nem lakta földön ily régólta
mi jutalmamot várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet,
mind búm, kínom csak károm. Sokszor vadászással, szép madarászással
én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet,
szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem vele, sőt vesztettem,
mert inkább égtem, gyúltam. Mert valahol járok s valamit csinálok,
elmémben mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
lelkem érte forr, buzog,
Valahova nézek, úgy tetszik szememnek,
hogy mind előttem mozog. Noha felmetszette szívem közepette
Cupido neki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezivel,
de mégis szép személyét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem,
hogy csak vallom gyötrelmét. Más kegyes is engem szeret, de én őt nem,
noha követ nagy híven,
Azért mert az Isten csodául nagy bölcsen
csak Júliára éppen
Minden nagy szépséget ez földen úgy szerzett,
hogy senki szebb ne legyen. Ó énreám dihüdt, elvesztemre esküdt
igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyújtasz ahhoz engem,
aki megnyerhetetlen? De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
kételen kell engednem,
Sámolyul vetettél, rabjává ejtettél
mert Júliának engem,
Kínját hiszem csuda, hogy mintha jó volna,
oly örömest viselem. Mint az lepentőcske gyertyaláng közibe
magát akartva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve
meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Júlia szemében
magát örömest füti. Hatalmas szemei, haragos beszédi
engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem s csak az nehéz,
hogy tart számkivetettnek. De ám akár meggyen velem bár szerelem,
szabad legyen már véle,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
hogy amint felmetszette
Júliát szívemben, szinte úgy versemben
is tessék meg szép képe. Hideg levén kivől, égvén penig belől
Júlia szerelmétűl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét
nem nagy fáradság nélkűl,
Ezt öszve rendelém, többé nem említvén
Júliát immár versűl.
| 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése