Hiába térítő szándék,
neszt üt elmémbe a zizzenés,
ahogy érett kalászok közt
fáratag szél bakancsa imbolyog.
Visszahőköl az erdő, amint magány
lépte surrog, s tűzvészbe ajzza sugarát a Nap.
Arctalan kalap kabátban menetel,
lucskos hajában őszülni látszik az éjszaka.
Csillagkristályok erőszakában élni lázas
szemhéjak tízpercekig csukódnak,
ám győzni tér a fényes éj.
Csüngő fejű virág lóg a fán,
mint vázában óvatlan vágott virág
cserélt vízben odaát,
hol minden óriás - törpe árnyék,
akár e tetemre hajló roppant terebélyű fa.
Szép látomás, könnyű játék,
hasáb csupán, apró fénynyaláb.
Emléktárgy az elmúlt rosszul-létből:
- kalap s istállókabát. Szíj Melinda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése