nyár
2016. november 27., vasárnap
2016. november 16., szerda
Várnai Zseni verse
Várnai Zseni: Éveim
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,...
hosszabbítván az ifjúságot.
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,...
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, - én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, - tán' mindörökre!
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, - én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, - tán' mindörökre!
2016. november 11., péntek
Egy szomorú falusi történet
Egy
szomorú falusi történet
Lapos
a táj, csak egy púp van rajta,
A
falunak minden halottja ide van rakva.
Rakják
őket sorba, szépen rendesen.
Szent
Mihály lován idáig kísérve.
Vonul
a gyásznép, virágok tengere,
Megyen
az úton igen csak felfele.
Ciprusok
kísérik sorát a sok népnek,
Sirató
asszonyok feketében lépnek.
Kísérik
jajgatva, énekeket kántálva,
A
pap a füstölőjét szorgosan lóbálja.
Mennek,
és mennek fel a domb tetejére,
Kerüljön
oda a halott a helyére.
Ott
van a sírgödör rendesen megásva,
Mert
meghalt a falu legszebb leánya.
Szekéren
fekszik, ruhája csipkés, hófehér,
Esküvőjére
készült ő még tegnap a szegény.
Helyette
váratlan temetés lett a vége,
Magas
volt a létra, a padlást ő el nem érte.
Érte
őt a baleset, segítség már nem volt,
Ezért
szegény leány a fal tövében meghót.
Mostan
van temetése, a sok legény kíséri.
Siratják.
Szerelmét már senkinek nem ígéri.
Szomorú
a falu, bánatos a vőlegény,
Föld
mélyébe egykettőre a sírásó letevé.
Betakarják. Igazgatják sírján a virágot,
Szegény
pára, nem lát már ilyen szép világot.
Ott
hagyják magára, megfordul a népség,
Átmennek
a templomba, hol tartják a misét.
Most
e lányért szól itt a harang, csendítenek,
Az
esküvő elmaradt, így ők most haza mennek.
Házukban
immár búnak adják fejüket,
Előveszik bánatukban a boros üveget
Előveszik bánatukban a boros üveget

2016. október 31., hétfő
Halottak napjára
Halottak napjára
Milliónyi, aprócska lángokból szőtt szőnyeg,
Selyem ágytakaróként fedi be a sírkertet.
Ők vannak itt, kik megfáradva tértek nyugovóra.
A temető felett füstfelhő, mert mécsesek hamvadnak,
Mint holt lelkek vándorlása, úgy suhan viasznak illata.
Milliónyi, aprócska lángokból szőtt szőnyeg,
Selyem ágytakaróként fedi be a sírkertet.
Ők vannak itt, kik megfáradva tértek nyugovóra.
A temető felett füstfelhő, mert mécsesek hamvadnak,
Mint holt lelkek vándorlása, úgy suhan viasznak illata.
Máskor félnék itt lenni esti sötétségben, de
Most átjárja testem a halvány fények rebbenése.
A sírok között emberek botorkálnak.
Félelmem eloszlatja imáknak mormolása.
Sírkövek hideg, márványos csillogása.
Nem félek, hisz itt van apám is.
Vele vagyok testileg, lelkileg, ebben
A meghitt, fájdalmas, hideg hangulatban.
Velem vannak a nagyszülők, és mindenki,
Aki szeretett, és én is szerettem. Miért félnék?
Szoknom kell a gondolatot, mit elfogadni nem lehet.
Engem is idehoz valami, amit el nem kerülhetek.
Égő gyertyák lángja, mint szellemek vonagló tánca.
Halkulnak a fények, elsötétül a dombnak minden mécsese.
Az aranyszínű paplan szép lassan átmegy feketébe.
Alatta alusszák végtelen álmukat testek és lelkek.
Meggyújtok még egy gyertyát, mielőtt
elmegyek.
Remélve, hogy holnap is itt lesznek a fények.
Eljövök újból, látni füstölgő, égő mécseseket,
Márai szavaival - ahogyan "csonkig égnek".
Most átjárja testem a halvány fények rebbenése.
A sírok között emberek botorkálnak.
Félelmem eloszlatja imáknak mormolása.
Sírkövek hideg, márványos csillogása.
Nem félek, hisz itt van apám is.
Vele vagyok testileg, lelkileg, ebben
A meghitt, fájdalmas, hideg hangulatban.
Velem vannak a nagyszülők, és mindenki,
Aki szeretett, és én is szerettem. Miért félnék?
Szoknom kell a gondolatot, mit elfogadni nem lehet.
Engem is idehoz valami, amit el nem kerülhetek.
Égő gyertyák lángja, mint szellemek vonagló tánca.
Halkulnak a fények, elsötétül a dombnak minden mécsese.
Az aranyszínű paplan szép lassan átmegy feketébe.
Alatta alusszák végtelen álmukat testek és lelkek.
Meggyújtok még egy gyertyát, mielőtt
elmegyek.
Remélve, hogy holnap is itt lesznek a fények.
Eljövök újból, látni füstölgő, égő mécseseket,
Márai szavaival - ahogyan "csonkig égnek".
2016. október 30., vasárnap
Ne jöjj el....
Ne jőjj el sírva síromig, nem fekszem itt, nem alszom itt. Ezer
fúvó szélben lakom, gyémánt vagyok fénylő havon. Égő kalászon nyári
napfény, szelíd esőcske őszi estén. Ott vagyok a reggeli csendben, a
könnyed napi sietségben, fejed felett köröző madár, csillagfény sötét
éjszakán. Nyíló virág szirma vagyok, s minden neked kedves dolog....
Síromnál sírva meg ne állj, nem vagyok ott, nincs halál.
2016. október 9., vasárnap
Elmegyek Psotával
2016. augusztus 31., szerda
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


