Egy szomorú falusi történet

                           Egy szomorú falusi történet

Lapos a táj, csak egy púp van rajta,

A falunak minden halottja ide van rakva.

Rakják őket sorba, szépen rendesen.

Szent Mihály lován idáig kísérve.

Vonul a gyásznép, virágok tengere,

Megyen az úton igen csak felfele.

Ciprusok kísérik sorát a sok népnek,

Sirató asszonyok feketében lépnek.

Kísérik jajgatva, énekeket kántálva,

A pap a füstölőjét szorgosan lóbálja.

Mennek, és mennek fel a domb tetejére,

Kerüljön oda a halott a helyére.

Ott van a sírgödör rendesen megásva,

Mert meghalt a falu legszebb leánya.

Szekéren fekszik, ruhája csipkés, hófehér,

Esküvőjére készült ő még tegnap a szegény.

Helyette váratlan temetés lett a vége,

Magas volt a létra, a padlást ő el nem érte.

Érte őt a baleset, segítség már nem volt,

Ezért szegény leány a fal tövében meghót.

Mostan van temetése, a sok legény kíséri.

Siratják. Szerelmét már senkinek nem ígéri.

Szomorú a falu, bánatos a vőlegény,

Föld mélyébe egykettőre a sírásó letevé.

Betakarják.  Igazgatják sírján a virágot,

Szegény pára, nem lát már ilyen szép világot.

Ott hagyják magára, megfordul a népség,

Átmennek a templomba, hol tartják a misét.

Most e lányért szól itt a harang, csendítenek,

Az esküvő elmaradt, így ők most haza mennek.

Házukban immár búnak adják fejüket,

Előveszik bánatukban a boros üveget

Halottak napjára

Halottak napjára
Milliónyi, aprócska lángokból szőtt szőnyeg,
Selyem ágytakaróként fedi be a sírkertet.
Ők vannak itt, kik megfáradva tértek nyugovóra.
A temető felett füstfelhő, mert mécsesek hamvadnak,
Mint holt lelkek vándorlása, úgy suhan viasznak illata.

Máskor félnék itt lenni esti sötétségben, de
Most átjárja testem a halvány fények rebbenése.
A sírok között emberek botorkálnak.
Félelmem eloszlatja imáknak mormolása.
Sírkövek hideg, márványos csillogása.
Nem félek, hisz itt van apám is.
Vele vagyok testileg, lelkileg, ebben
A meghitt, fájdalmas, hideg hangulatban.
Velem vannak a nagyszülők, és mindenki,
Aki szeretett, és én is szerettem. Miért félnék?
Szoknom kell a gondolatot, mit elfogadni nem lehet.
Engem is idehoz valami, amit el nem kerülhetek.
Égő gyertyák lángja, mint szellemek vonagló tánca.
Halkulnak a fények, elsötétül a dombnak minden mécsese.
Az aranyszínű paplan szép lassan átmegy feketébe.
Alatta alusszák végtelen álmukat testek és lelkek.
Meggyújtok még egy gyertyát, mielőtt
elmegyek.
Remélve, hogy holnap is itt lesznek a fények.
Eljövök újból, látni füstölgő, égő mécseseket,
Márai szavaival - ahogyan "csonkig égnek".

Ne jöjj el....

Ne jőjj el sírva síromig, nem fekszem itt, nem alszom itt. Ezer fúvó szélben lakom, gyémánt vagyok fénylő havon. Égő kalászon nyári napfény, szelíd esőcske őszi estén. Ott vagyok a reggeli csendben, a könnyed napi sietségben, fejed felett köröző madár, csillagfény sötét éjszakán. Nyíló virág szirma vagyok, s minden neked kedves dolog.... Síromnál sírva meg ne állj, nem vagyok ott, nincs halál.

Elmegyek Psotával

https://www.youtube.com/watch?v=1dvXa4o6xmQ

Szeptember volt Kordával

Elmúlik a nyár

Elmúlik a nyár..

                              Elmúlik a nyár,

Ismét őszre vált.

Behúzódunk mi a házba,

Nem hoz minket semmi lázba.

Nincs már nyüzsgés,

A mi dolgunk már csak a fűtés.

Begyújtunk a kis kályhába,

Jó meleg lesz a szobában.

Olvasgatunk , verset írunk,

A múlton elmélázunk.

Tervezgetünk a jövőre,

A nyár is eljő   egykettőre.

Csak győzzük kivárni !

Addig még sok fát kell vágni !

Itt lesz mindjárt a tél is,

Gondod lesz a jég is.

Utána már jön a tavasz,

Nem lehet már erre szavad.

A virágok mind kinyílnak,

Az emberek  kivirulnak,

Nyár lesz hidd el egykettőre,

Csak győzd kivárni jövőre !

Kun Magdolna : Egyszer megérted fiam

Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban

valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona..

• 
  
•