"Virágokról szóló versek" nyomán

Robert Burns: Egy százszorszéphez
melyet a költő 1786 áprilisában kiszántott


Te kicsike piros virágszál,
bizony, rossz órában fakadtál,
hogy így ekém alá jutottál,
s kitéptelek:
most már hiába gyógyítgatnám
kis testedet.

Mitől most szárad meghajolt,
jaj, nem a hű pacsirta volt,
szép hajnali látogatód,
ki felfelé
lendült rólad, úgy csattogott
a nap felé.

Hogy fútt, harapott a hideg szél,
be zord is volt, amikor születtél,
s te mily vidáman tekingettél
ide-oda,
védte törékeny száradat még
a földanya.

Bezzeg, a büszke díszvirágok
fában, falban védőt találnak!
Neked nem jutott se rög se támasz,
se kődarab,
ott nősz a tarlón, meg se látnak,
olyan magad.

Be igénytelen öltözéked!
Szirmaiddal a napot nézed,
csak tartod szelíd fejecskédet,
és úgy figyelsz:
lám, most az ekevas kitépett,
sárban heversz.

E vég vár az ártatlan lányra,
az árva, falusi virágra,
ki tört szívvel marad magára,
ha rászedik,
aztán veti a sors a sárba,
mint téged itt.

A költőt is ez a vég várja:
zúg életének óceánja,
fülel a bölcs tanok szavára,
s nem jegyzi meg,
aztán orkán, hab sújt reája,
és elsüllyed.

E vég a szenvedőnek vége,
kit megrokkant kínja, reménye,
s eljut a romlás peremére,
ártatlanul,
aztán nem vágyik, csak az égbe,
s a mélybe hull.

Ki könnyet ontasz e virágra,
rád is e vég vár nemsokára,
a Pusztulás ekevasára
kerülsz hamar:
aztán rád omlik a barázda
és eltakar.

/Ford.:Szabó Magda/