"A fán lakó négylábúaknak már sokkal elviselhetőbb a tél. A mókus ilyenkor összegömbölyödik fészkében
vagy odvában, és – alszik. A fészek párnás, az odú ki van bélelve, s a
szél megőrülhet, ha akar, a hó eshetik, ahogy tud, ez a mókust nem
érdekli. Ha azután egy kis szélcsend van, felkeresi valamelyik kamráját,
ahová mogyorót vagy makkot rejtett el a bőséges napokban, táplálkozik,
és visszamegy tovább aludni. Persze az ilyen kijárással vigyázni kell,
mert az erdő lakóinak minden perce életveszélyes, s éppen ezért nem is
tudják, mi az életveszély. Maga az élet veszélyes, és ehhez
alkalmazkodnak.
A
mókus vigyáz magára, amennyire tud. Kibújván a külső világba, alaposan
körülnéz. Nem történik semmi! Minden a helyén, dermedt az erdő, egyetlen
mozdulat sincs. Az éléskamra vonzóereje nőttön-nő. A mókus átugrik a
másik fára, de ebben a pillanatban egy szürke ágcsonk kibontja
szárnyait… és a bozontos farkú ugróművész “repül” hazafelé. A héja
azonban jobban repül. Most azután azon fordul meg minden, hogy a héjának
helyes volt-e távolságbecslése és időbeosztása. Ha kivárta, amíg a
mókus elég messze ment a biztonságos odútól ahhoz, hogy elérje, a mókus
megszűnik mókusnak lenni, és csak az “élelem” meghatározásra tarthat
igényt; ha azonban a héja korán löki el magát az ágról, akkor a mókus
eléri a héjabiztos szállást, és a gyilkos karmú szárnyas legfeljebb egy
elvillanó farokvégben gyönyörködhetik. Az persze előfordulhat, hogy az
erőszakos és nagyon éhes madár nem hagyja annyiban a dolgot, hanem
belenyúl a fészekbe vagy odúba, és sikerül előkotornia barátunkat, ez
azonban ritkaság. Legtöbbször leskelődik még egy darabig az odú
környékén, amíg gyomra nem figyelmezteti, hogy ebből nem lehet megélni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése