nyár

nyár

2013. február 6., szerda

Amit illik tudni Dorottyáról ...

A Dorottya  női név a görög Dorotheosz név latinos nőiesítésének, a Dorotheának a magyarosított alakja. Jelentése: Isten ajándéka.
Egy legenda szerint a név úgy keletkezett, hogy egy ókeresztény lány apjának a neve Dorus volt, az anyjáé Thea, és kereszteléskor ebből a két névből alkották meg a lány nevét, így jött létre a Dorothea.

Csokonai Vitéz Mihály

Dorottya kínjai

Hej, ha tudná kedves lélek,
     Hogy érte mint pihegcsélek,
     Ha rám szemesben ügyelne,
     Bennem sok titkot fellelne.
Megesmerné lelkem kínját,
     Lelkem kínjának a csínját,
     Tapasztalná, mint forr vérem,
     Mint küszködik a szemérem.
Azok a kézszorítások,
     Sohajtások, pillantások
     Nem módiból, galantságból
     Estek, hanem forróságból.
Mely édesen beszélgettem,
     Ha olykor szemben lehettem.
     Ezt is Ámor cselekedte,
     De az úr el nem értette.
Ha elértette: mért ment el
     Olyan hideg komplimenttel?
     Rám mért jobban nem vigyázott,
     Mikor szemem úgy szikrázott?
De csak elnéztem zokogva,
     Tegnap is a tánctól fogva
     Mely hidegen traktál vélem,
     Bár én a szót nem kímélem.
Az úr keze, mikor táncolt,
     Az enyímhez képest jég volt;
     S bármely heven szorongattam,
     Szíves kölcsönt nem kaphattam.
S bátor mást akármit tészek,
     Érte jutalmat nem vészek;
     Sőt sokszor el sem fogadja,
     S ha mit kezd is, abbahagyja.
Az úrnak sokkal kedvesebb,
     Aki kőszívű s kényesebb;
     Ej! a vadegrest szereti
     S az asszúszőllőt megveti.
Szavát sem úgy szokta tenni,
     Mintha el akarna venni;
     Hozzám eddig csak úgy szíta,
     Mint gavallér s fávoríta. -
Sokszor várom, de csalódom,
     Sokszor látom, de nincs módom.
     Szól, szól, de egy hév dámának
     Kényei többre vágynának.
Azt veszem már észre éppen,
     Hogy nem tűrhet semmiképpen:
     Mert minden fordúlásinál
     Vélem ellenkezőt csinál.
Elfordúl, ha mégyek felé:
     Feláll, mihelyt űlök mellé:
     Ha mit célzok, mindjárt felsüt.
     Majd hogy a guta meg nem üt!
Ha valamely társaságba
     Kezdek véle nyájasságba:
     Mindjárt szérióz s valódi.
     Az sem szívesség, sem módi! -
Ezer kínom ha meglátná
     S újját sebembe bocsátná:
     Tudom, hozzám lágyabb lenne,
     Szükségemről mindjárt tenne.
Jaj, be nagy kín a hevesség,
     Még nagyobb a szemérmesség!
     Ez hallgatna, ama' szólna;
     Csak mindkettő baj ne vólna.
Kőszív volt abb' a férfiba,
     Ki béhozta a módiba,
     Hogy ő bátran szóljon s járjon,
     A dáma csak kéztől várjon.
Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
     Az ifjaktól megvettetünk;
     Ha szólni meg nem kívánunk,
     Az ördög sem jár utánunk.
Égni kínos: szólni szégyen,
     Már hát az ember mit tégyen?
     Óh, férfiak vas törvényje,
     Mely alatt nyög sok szív kényje!
De én bizony nem bánom már,
     Szóljon akárki a tatár:
     Mégis az úrnak megvallom,
     Mert a sok tűrést sokallom.
Szóljak-é, vagy hallgassak-é?
     Ez mindkettő az olyaké,
     Kik örömest hallgatnának,
     Hogyha hallgatni tudnának.
Már szívemnek nincsen nyugta,
     Hallgatás zárját felrugta.
     Ki is volna, ki ne szólna,
     Ha íly kínok között vólna?
Megvallom, hogy úgy kedvelem,
     Hogy még helyemet sem lelem;
     Éltem sincs, csak nyújtózhatnám,
     Az úr karjára vágyhatnám.
Ha pedig az urat látom;
     Ásítozok, számat tátom,
     Csiklándik bennem minden rész,
     Hogy majd az eszem is elvész.
Álmaim is mind nehezek:
     Mind csak kísértést érezek.
     Az éjjel is a setétbe
     Megnyomtak az úr képébe.
Édes ugyan a szerelem:
     De keserűn bánik velem,
     Ha mézét olykor mutatja,
     Üvegen által nyalatja.
Kedvel szívem egy szép legényt,
     De nem vár abból vőlegényt.
     Én szeretem, de hiába,
     Nem fogad gráciájába.
Én pedig ha neki volnék,
     Inkább oly szívhez hajolnék,
     Melyen a lágyság már nyílván
     Megtetszik, mint az ért szilván.
De ő bár márvány légyen is,
     Bár másokért megvessen is,
     Nem csügged nálam a remény,
     Mert csakugyan jobb a kemény.
Bámulásra méltó vennem,
     Hogy lehet oly erő bennem,
     Hogy gyarló lyánka létemre
     Halál nem jön életemre?
Azt sincs honnan magyaráznom;
     Hogy bent égek, kint meg fázom,
     S két kerek dombocska alatt
     Oly nagy Etna hogy lángolhat?
Mert ha szívemet cserébe
     Tehetném az úr mellyébe,
     Hogy egy nap ott szikrádzana:
     Az úr a kútba ugrana.
De bár kútba ugranék is,
     Bár benne nyakig állnék is;
     Mégsem alunna el langom,
     Melytől gyúlad tűzbarlangom.
Hanem, ha tán, mint szokásban
     Van minden nagyobb városban;
     Vízi puskával óltanák
     Tűzem, lecsillapítanák.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése