Mesél a hűvös, bús őszi szél, zenél a tetőn a piros cserép. Esőcsepp zongorázik rajta, szemeimet az álom le-lecsukogatja. Fákról hull a temérdek sárguló falevél, jelzi, jön a hideg, a hosszú tél. Ismét eltűnt egy végtelennek tűnő év. Fogynak a napok, fogynak a hónapok, és én máris hatvanöt vagyok? Igen, vitathatatlan. Számomra szomorú lesz ez a nap. Vagy örülnöm kellene, mert régen elmúlt életem fele? Ki annak a tudója, hátra mennyi van még? Bár meghaltam többször is már rég, mégis örülnöm kell, mert élni jó, mert esik az eső, s a tél elmúlt, nem hull idén már több hó. De jön a tavasz, a ravasz, és én még mindig élek. Éljen! Éljen! A tavaszi szél a kertek alatt zörög, és zongorázik az eső a tetőn, hát az én szememet ez nyitogatja. A kikelet ezerszínű szirmait mutogatja. Érzem a Napnak langyos sugarait, melegíti a föld göröngyös hantjait. Hatvanöt lettem, ebbe bele is törődtem, engem az Isten éltessen. Mondom magamnak: Ági, ezt mindenképp fogadd el. Az élet olykor szép, olykor gyötrelem, de élni jó, élni kell, élni muszáj, ha néha tested is, lelked is fáj. A szép dolgok azért szépek, mert szépek, a rossz dolgok azért kellenek, hogy a jót megbecsüljed. Engem az Isten még sokáig éltessen!
Végtelen szerelem /a török film apropóján/ Nihan és Kemal
Elmegyünk mi egymás mellett.... Tudod jól, hogy én szeretlek. Megremeg a szívünk , s ajkaink. Egy irányba mennek útjaink.
Merre visz a mi utunk, Hogyha innen kijutunk . Elmegyünk mi innen végre, Vár reánk a világ vége.
Ott leszünk mi boldogok, Átölel a két karom, Hogyha egyszer kijutunk És egyesül a mi utunk.
A PUSZTA, TÉLEN Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január.)
