Anyám, látod fentről kertedet,
milyen csodás a tavaszi kikelet?
A hóvirág már elaludt,
míg tartja magát az ibolya,
a jó meleg napsütés őket kicsalogatta.
Lila szőnyeg a sok szép gyöngyike,
köztük a piros tulipán is arra vár,
hogy sírodra kivigyem.
A medvetalp is elterül óriás levelével,
s a bordó rózsa nyílni készül nagy igyekezetével.
Hajt a szőlő, a fürtökre is sor kerül,
és a sok kis darázs megszomjazva rárepül.
Gyöngyvirágok bimbósodnak levelek közt megbújva,
ontják isteni illatukat csipkés harangjukat mutogatva.
A gyom sem hagyja magát,
kihasználva kezed munkájának hiányát,
de nem is sejti, rövidesen meglátja általam a rút kapát.
Bokrosodik a pünkösdi rózsa,
remélem, figyeled s számon tartod, amint lehet,
minden csodából viszek a vázádba neked.
Keserűség, bánat nyomja a lelkemet,
mikor látom a gyönyörű kertedet.
Könnyeimmel öntözöm,
lehet, ezért pompázik,
mert a virágokon, fákon és a leveleken
kezed nyoma meglátszik.
Magaddal vitted a meggyfát,
már a kék szilva is könnyezve haldoklik,
de egyvalamit itt hagytál,
a piros-almafát,
mert ő az, ami helyetted értem aggódik.
A tavasz, a nyár egyszer elmúlik,
követi őket az ősz, jön a hideg tél,
ahogyan eljött az idő, sajnos,
amikor tőlünk, anyám, csendben elmentél.
Még itt vagy a kertben, a fán s a fák alatt,
s ha fúj a langyos szél, hozzám szól,
akkor nekem, anyám, halkan a nevedet dúdolja.
