A fa dicsérete
Apró testem ringattad,
Már akkor tudtam, fából vagy…
Bölcső volt a te neved,
Faragott a kerevet.
Játékok, mit húztam , vontam,
Én akkor már fapapucsban jártam.
Kedvencem egy kis vonat,
Akkor is tudtam fából vagy…
Fehér
papírra írtam ,
Könyv lapjaiból olvastam.
Két kezemmel simogattam
A padot ,melyre néha ráfirkáltam
Nevem mélyen véstem bele,
Ezért fapálcával jól elvertek,
Mégis ugyanott
várt rám.
Tudom, akkor is fából voltál…
Kaszáltam a mezőn, réten,
Napnak ezer tüze égett.
Megpihentem árnyékodban,
Koronádon a fény át nem hatolhat.
Gyümölcsöd oltotta szomjam,
Sípomat ágadból faragtam.
Kosaram vesszőidből fontam,
S akkor is tudtam ,hogy fából vagy…
És lett a fából asztal , s szék,
Kell még több? Ez nem elég?
És lett a fából ágy, s jó fotel,
Melyben az elfáradt ember megpihen.
Kell a házhoz gerenda,
Itt van hát egy jó kis fa.
Padlómat is fából szabom,
Fejszémnek nyelét erősen fogom.
Görbe botra támaszkodva,
Emlékeimet ládámba zártam.
Láda fia fából
készül,
Az ember így megvénül.
Vén diófa árnyékában
Megpihen a hintaágyban.
Én elgyengülök, ám a fa tovább él,
És szolgál mindig, örökké.
És Szent Mihály lova,
Cipeli,- mivel nincs más dolga-,
Diófából ácsolt koporsódat,
Melyre rá van írva, olvasd:
Itt nyugszik egy vándor
Kinek nem csak bölcsője volt fából.
Fakoporsó, meg egy szép fejfa,
Ez utolsó, végső feladata.
Sírboltom gyökereid közt,
Falevélről eső csöpög.
Nehéz a víz ,szél tiporja,
Ágaid fölé hajolnak.
S ha épp egy vándor arra tart,
Van itt egy jó kis pad.
Melyet csavarhat hó vagy fagy,
Most is tudom fából vagy…
